43

Újra itt vagyok, eltelt pár év. 

Azóta sok minden történt velem, elmesélem hamarosan. 

Ahogy olvasgattam a korábbi irományaimat, gondolatrohamaimat, visszakerültem oda, ahol akkor voltam. Azaz hogy mégsem teljesen, mivel 3-4 év tapasztalásaival lettem több. Amikor elkezdtem írni a blogot, 39 voltam, majdnem negyven. Hát, túléltem, túl vagyok rajta, megtörtént, nem haltam bele. Eljött a NEGYVEN, és maholnap 44 leszek. 

Van egy viharosnak indult, de már lassan lecsendesedő, harmonikusnak mondható kapcsolatom. Jeeee! 😎 Majd töltök fel róla fotót is, ha érdekel bárkit. (muszáj azt gondolnom, hogy valaki olvassa amit írok.) 

Megvolt a negyven, és nem sokkal később jött Ő. A megismerkedésünk körülményében - azt gondolnám - nem volt semmi különös, egész átlagos sztori. De az egésznek az aurája!!! Az egészen földöntúli volt. Ott és akkor azonnal szerelembe estünk. 

Egy szórakozóhelyen voltam, egyedül. Az este elég furcsán alakult, úgy gondolom, minden ami történt, efelé a találkozás felé vezetett valójában, és az összes többi esemény csak felvezetés volt, ahhoz kellett, hogy a végén ott legyek a csúcson. Szóval egyedül maradtam a helyen, és kimentem levegőzni (vagy inkább cigarettázni) az udvarra. Csak érdekességképpen jegyzem meg a dátumot, 2014. április 13. Nem volt túl jó idő, de mégis jól esett kimenni, kiszellőztetni a fejemet. 

Szóval kimentem az udvarra, a kezemben volt egy cigaretta, amit épp készültem meggyújtani, amikor egy csöppet sem kedves férfi hang megkérdezte, hogy "mér cigizel?" Jó kis csajozós duma, ugye? 

A hang gazdája egy magas, majdnem kopaszra nyírt fejű fiatalember volt, csillogó szemekkel. És akkor valahogy elkezdtünk beszélgetni, valószínűleg a cigizésről, már nem emlékszem pontosan...bevallom, ittam párat már az este folyamán. Persze nem voltam részeg, inkább csak spicces. 

Néhány mondatváltás után elindultam, hogy visszamegyek a táncolós helyre, gondolom közben elszívtam a cigit is. Ahogy visszaértem, pont szünetet tartottak, így jobb híján újra kimentem az udvarra, és egyből megéreztem magamon a srác tekintetét. Azt hiszem, itt dőlt el a sorsom. Hehe. Újra elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak egy burok épült körénk, és csak mondtuk, és mondtuk, és szóba jött a gyerek kérdés, már nem tudom hogy. Ő azt mondta, hogy nagyon szeretne, mondtam én is, és ettől teljesen beindultunk, és akkor szó szót követett, és én odaadtam neki a gyűrűmet. A szögletes gyűrűt. Így utólag el sem hiszem. Ott, akkor ez a gesztus felért egy vallomással. Ő nekem adta az ezüst karkötőjét - ami azóta már sajna nincs meg - de az majdnem leesett a kezemről, ezért visszaadtam neki. 

Hát így történt. Attól az estétől kezdve együtt voltunk. 2 és fél évig. 

Most ennyi, hamarosan folytatom életünk történetét. 

Jó újra itt lenni. 

álom

ma éjjel felébredtem. álmomban feküdtem az ágyban, egyedül, és arra ébredtem, hogy hozzám ér valaki...ijesztő volt. felébredtem a félelemtől. aztán kiderült, hogy valószínűleg csak melegem volt, az volt a baj. a melegtől volt rossz érzésem, a meleg érintett meg álmomban, a meleg ébresztett fel.

fura érzésem van a betegség óta. mintha nem a saját testemben volnék. mintha nem az én kis megszokott, mindjárt 40 éves testemben élnék, hanem valaki máséban. minden nap úgy ébredek, hogy ma lesz az utolsó nap, és másnapra minden újra a régi lesz. de nem. még nem. jó, hát mit is akarok én? egy hete, hogy megbetegedtem. az influenza kegyetlenül kinyírta az izmaimat, ízületeimet, szinte újra meg kell tanulnom járni, fogni, fizikai erőt kifejteni.

tegnap megnéztem egy filmet (Fiú a Marsról). nagy hatással volt rám. sok-sok kérdést vetett föl bennem. lehet, hogy túl régóta vagyok már egyedül, és ezért elhiszem, hogy lehet, hogy nekem az a legjobb, ha végül nem lesz senkim? de jó hír, hogyha nem lesz senkim, és nem tudok gyereket szülni, akkor fogadhatok örökbe is. jó. ezt eddig is tudtam. de ez a film annyira finoman mutatta meg ennek a kérdéskörnek a lényegét, a fontosabb pontjait, hogy egészen képes voltam átérezni. jó volt. el fogok gondolkodni ezeken is.

anya szeretnék lenni. nagyon szeretnék anya lenni. szeretnék. anya. lenni. 

negyvennégy

"Igen. Különbözőek vagyunk. Az egyik attól vadul meg, ha megmondják neki az igazat, a másik pedig a frázisokat nem bírja elviselni."

átutazás

egy új év mindig egy új ígéret. legalábbis így indulunk neki. butaság volna, ha nem. január elsején még optimisták vagyunk. kár, hogy sokszor a derűlátásunk nem tart tovább ennél a napnál. ahogy visszanézek az előző évre, azt látom, hogy csupa jó dolog történt velem. még akkor is, ha abban a pillanatban nem úgy éreztem, nem úgy éltem meg. nagyon hálás vagyok a 2013-as évért. sokat, rengeteget tanultam. nem akarom elfelejteni december 31-ig azt, ami most van bennem. egyfajta nyugodt izgatottságot érzek. egyet tudok biztosan. ez az év másról fog szólni, mint az előző. hogy miről? jövő ilyenkor elmesélem. 

hálás vagyok mindenért, ami most van. így, ahogy van. és nyitott vagyok a változásra. készen állok a fejlődésre. hogy tovább lépjek.

rögeszme

ma eszembe jutott egy időszak, amikor megszállott voltam. vagy inkább rögeszmés. amikor fejembe vettem valamit, és foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, még akkor is, amikor az eszemmel tudtam, hogy értelmetlen. igen, talán ez a kulcsa a rögeszmének. belefészkeli az agyadba magát egy gondolat, amitől nem tudsz szabadulni, még akkor sem, amikor pedig tudod, hogy ez nem a valóság. fantasztikus lény az ember. vagyis inkább a feje. ami ott történik. az agyban. mostanság azt szoktam mondani, hogyha újra születnék, agykutató lennék. minden benne van ebben, ami érdekel az életben. az ember, az összefüggések, a miértek, stb. minden ott van a fejemben, ami érdekel az életben. vicces. és elég rosszul is hangzik. persze, érzékelem a külvilágot, sőt. néha túlságosan is. de néha a testemben is kellene élnem, nem csak a fejemben. igaz-e? igaz. 

nem véletlen az sem, hogy mindig is olyan embert kerestem magamnak, akinek az agya hasonlóan működik az enyémhez. vagy ha nem, akkor pedig olyan érdekesen másképp, hogy az már figyelemreméltó. milyen lenne felfedezni egy módszert, hogy megnyissuk az agyunkat? nem olyat, mint az agykontroll, hanem ami sokkal egyszerűbb. olyan lenne, mint amikor beveszel egy gyógyszert, és elillan a fájdalmad. 

most az jutott eszembe, hogy lehet, hogy az agyunk azt is tudatosan tiltja le, hogy mit használjunk belőle, mert ha látnánk az egészet, ha TUDNÁNK róla, tudnánk dolgokról, akkor abba beleőrülnénk. 

talán az őrültek azért őrültek meg, mert az agyuknak sokkal nagyobb részét használták, mint az átlag ember, és beleőrültek. hú! ez durva. 

most megyek, és még gondolkodom ezen. 

megszállottság

történt valami. velem. azt hiszem, megszállott lettem. de hogyan? ez annyira nem jellemző rám. a megszállottság mindig egyfajta menekülés valamiből, vagy valami elől. 

még rá kell jönnöm, hogy miért menekülök. ha menekülök egyáltalán. van valami. azt hiszem, hogy üres vagyok. tökéletesen elvagyok a megszállottságomban, aztán meg magamban, és nem történik semmi. és valójában csak telnek a napok egymás után, és bedarál a monotonitás, de ha belegondolok, akkor mégsem az. egy idő után azt veszem észre, hogy megint elment egy csomó idő, és nem tudom mi történt. 

van, aki szerint ez a vesszőparipám. az idő. igen, ez egy érzékeny pontom. főleg mostanság, ahogy így a negyven felé közeledek szépen lassan, vagy már inkább gyorsan. 

de ezen már túlléptem belül a lelkemben. ami nem hagy nyugodni az inkább az, hogy valahogy sokkal inkább jelen akarok lenni, hogy ne történjen az, hogy évek csak úgy elrepülnek, és egyszer már csak öt évvel később van, és nem tudom, hogy közben mi történt. 

és miközben ezt szeretném, mégis megszállott lettem, és hagyom, hogy a jelen csak úgy kiperegjen az ujjaim közül. mindegy. most talán ez a jó. így a jó. talán. 

ezt tanulom. próbálom.

"A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb. "

Simon András

félni, vagy nem félni? ez itt a kérdés...

hazafelé jövet eszembe jutott, amiről ma a munkatársaimmal beszéltünk. egy hír kapcsán jött a téma, most nem is érdekes, hogy mi volt a kiindulás, de a félelemről volt szó. 

eltűnődtem azon, hogy mitől félünk mi emberek? hogy mi az a legrosszabb, ami történhet velünk? vajon a halál az? vagy a pénztelenség? vagy egy szerettünk elvesztése? 

aztán már itthon egy tévé műsorban előjött ugyanez a téma. rájöttem, hogy valójában nem félnék meghalni. de ha ez így van, akkor mitől félek? lehet-e félni jobban bármitől, mint meghalni? biztosan. de nem érdemes. nem szabad félni semmitől. ezt szeretném elérni. hogy szabad lehessek. 

ma csodás felhők voltak az égen

?

vannak olyan titkok, amiknek a megismerésére egész életünk során nem válunk képessé. azt gondolom, nagyon sok ember nagyon sok titkot soha nem fog megtudni életében. például azt, hogy a megoldás bennünk van. mindig. 

van egy érdekes kérdés, ha egy hozzánk közelálló ember lelkileg nincs jól. mi a jó megoldás? legyünk együtt érzőek, vagy épp ellenkezőleg, inkább váljunk szigorú szülőkké, és ellentmondást nem tűrően parancsoljunk rá, hogy szedje össze magát? 

nagyon nehéz jól csinálni. annál is inkább, mert soha nem tudhatjuk, mekkora a baj. még akkor sem, ha azt a másik embert nagyon jól ismerjük. akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy amikor arról beszél, hogy nagyon nincs jól, akkor az pontosan mit jelent. 

nagyon szerencsésnek érzem magam, mert életem legszörnyűbb időszakaiban legtöbbször képes voltam szigorú barátja lenni magamnak, és kiparancsoltam saját magam a gödörből. Münchausen báró(né). 

nem szeretem sajnálni magam - túl hosszú ideig. hát igen. néha jól esik egy kicsit szenvedni. de ez nem tarthat túl sokáig. mert ha folyton csak arra koncentrálunk, hogy nekünk milyen rossz, akkor előbb-utóbb ez a sötét felhő teljesen beborít majd bennünket, és egy idő után már nem fogunk emlékezni arra, amikor jó volt. 

nincs mese, Münchausen bárókká kell válnunk, hogy a hajunknál fogva húzzuk ki magunkat a szarból.