ma csodás felhők voltak az égen

?

vannak olyan titkok, amiknek a megismerésére egész életünk során nem válunk képessé. azt gondolom, nagyon sok ember nagyon sok titkot soha nem fog megtudni életében. például azt, hogy a megoldás bennünk van. mindig. 

van egy érdekes kérdés, ha egy hozzánk közelálló ember lelkileg nincs jól. mi a jó megoldás? legyünk együtt érzőek, vagy épp ellenkezőleg, inkább váljunk szigorú szülőkké, és ellentmondást nem tűrően parancsoljunk rá, hogy szedje össze magát? 

nagyon nehéz jól csinálni. annál is inkább, mert soha nem tudhatjuk, mekkora a baj. még akkor sem, ha azt a másik embert nagyon jól ismerjük. akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy amikor arról beszél, hogy nagyon nincs jól, akkor az pontosan mit jelent. 

nagyon szerencsésnek érzem magam, mert életem legszörnyűbb időszakaiban legtöbbször képes voltam szigorú barátja lenni magamnak, és kiparancsoltam saját magam a gödörből. Münchausen báró(né). 

nem szeretem sajnálni magam - túl hosszú ideig. hát igen. néha jól esik egy kicsit szenvedni. de ez nem tarthat túl sokáig. mert ha folyton csak arra koncentrálunk, hogy nekünk milyen rossz, akkor előbb-utóbb ez a sötét felhő teljesen beborít majd bennünket, és egy idő után már nem fogunk emlékezni arra, amikor jó volt. 

nincs mese, Münchausen bárókká kell válnunk, hogy a hajunknál fogva húzzuk ki magunkat a szarból. 

érzem

vajon tényleg lehet érezni, ha valaki gondol ránk? vagy csak a vágyaink kivetülése az, amikor ezt hisszük? bár nem hiszem, hogy tudok gyűlölni, de az agyammal kapcsolatban néha mégis ez a helyzet. olykor szeretném, ha nem lenne agyam, mert annyira, de annyira összezavarja az egyszerű dolgokat. mindig az a fontos, amit a bensőnk mond. csak túl nagy a zaj, és nem halljuk. de nem is mindig a külső zajok a hibásak, hanem a fejünkben lévő zaj. a túl sok gondolat. a logika, a józan ész.
hiszek abban, hogy a dolgok mindig akkor történnek velünk, amikor történniük kell. mindig azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel találkoznunk kell. az viszont hogy mit kezdünk velük, csakis rajtunk áll. 
van egy érzés, amit mostanában nagyon sokszor érzek. váratlanul tör rám, de olyan erősen, hogy mindenemet megborzongatja. a hála. egyszerűen elmondhatatlanul jó, amikor ez megtörténik. és az az érdekes, hogy olyankor is jön, amikor szomorú vagyok valami miatt. hogy azokért a dolgokért is hálás tudok lenni, ami fájdalmas, és szomorú is egyben. amikor van valaki, akit szerethettem, de mégis el kell válnunk, és annyira, de annyira rossz. de a furcsa benne az, hogy amikor rá gondolok, mégis hálás vagyok az életnek, hogy találkozhattam vele, és érezhettem azt, amit éreztem, még ha csak rövid ideig is. 
nehéz elfogadnom, hogy elmúlt, de tudom, hogy rengeteget adott, és érzem, hogy gondol rám. 

érzem. 

félelem

rájöttem, hogy a félelem igazából nem létezik. önmagában nem definiálható. csak valakiben, vagy valami kapcsán tudjuk megfogalmazni, ám vannak olyanok, akik nem ismerik ezt a fogalmat. vagy talán ugyanazt az érzést másképp definiálják. 

ha valaki fél, akkor egy idő után teljesen beszűkül a tudatállapota, és már mindent kizárólag a félelmen keresztül képes nézni. 

viszont vannak emberek, akik eljutottak oda, hogy már nem félnek semmitől. ha mindent a félelmen keresztül látunk, az igazi életet nem tudjuk megismerni. 

aki fél, az nem él. aki él, az nem fél. 

ennyire egyszerű. van egy kedvenc idézetem.

"A félelem kopogtatott az ajtón. A hit kinyitotta, és már nem volt ott semmi. " Cornelius Ryan

gondolkodjatok el ezen, hogy mit jelent.  

valami semmi valami semmi valami semmi

van valami. vagy inkább semmi van. próbálok meghozni egy döntést, és annyira, de annyira gyengének érzem magam. az eszem és a szívem vívódik folyamatosan. és amikor már kezdem feladni és átengedni a döntést az eszemnek, akkor a szívem hirtelen tiltakozni kezd, és történik valami ami mindent összezavar. nagyon egyszerű és mégis nagyon bonyolult helyzetben vagyok. 

és közben meg azt is érzem nagyon erősen, hogy lehet, hogy ez csak egy helyzet, amiből tanulnom kellene. és nem is maga a történet a fontos, hanem a tanulság. én pedig folyamatosan csak a történettel foglalkozom... 

néhányszor már megtörtént velem ez, besétált valaki az életembe, és hirtelen történt valami - vagy inkább nem történt semmi -, és egyik pillanatról a másikra bent volt mélyen a szívemben. mintha a lelkünk már régebbről ismerte volna egymást. persze lehet, hogy ez is csak rólam szól. ez mind az én bensőmben játszódik le, és van, hogy a másikban nem is realizálódik ugyanez, nem is tudja, vagy fel sem ismeri ezt a kapcsolódást. 

nagyon szeretem ezt az érzést, függetlenül attól, hogy a másik fél ezt hogyan éli meg. vagy észreveszi-e egyáltalán. 

mindettől függetlenül nagyon nehéz elengedni az életemből ezeket az embereket. pedig fontos, hogy meg tudjam tenni. 

10.10

tíz tíz tiszta víz
ha nem tiszta vidd vissza
ott a szamár megissza

álom

van egy amolyan visszatérő álom-féleségem. és fogalmam sincs, mit jelent. nem tudom, mikor kerül előtérbe, mi az oka. viszont eléggé frusztráló álom ez. mindig egy történetbe ágyazódva találkozom vele. a történet maga semleges, nyilván egyik főszereplője vagyok jómagam. 

a mai kerettörténetre nem is nagyon emlékszem, de valamiféle ház, lakás vásárlás, csere volt a hangsúlyos, de sajnos hiába is próbálok visszaemlékezni, nem megy. 

a lényeg, hogy elindultam, hogy megnézzem az új lakást. ahogy mentem az úton, a magasban, az erkélyen megláttam anyukámat. ő lekiabált, és elmondta, hogy melyik emeletre menjek, és melyik lakás lesz az. (mivel emeletes épületről van szó) ahogy közeledtem az épülethez, láttam, hogy már az előtérbe való bejutás sem egyszerű, gerendák álltak össze-vissza mindenütt, olyan volt, mint egy építkezésen, de mégsem volt ott senki, aki építkezett volna. ahogy bejutottam, egy óriási hallban találtam magam, úgy tűnt, mintha egy szállodában lennék. és nagyon sok ember állt, várta a liftet. ekkor egy híres ember arcát is felfedeztem a tömegben, de ez nem is fontos. 

mivel láttam, hogy nem jön a lift, (azt hiszem, kettő is volt) és túl sok ember vár, úgy döntöttem, elindulok gyalog. nem volt egyszerű megtalálni a lépcsőházat, mert ajtó mögé volt zárva, és minden ajtóra szám volt kiírva, mely azt sejttette, hogy egy szoba, vagy egy lakás rejtőzik mögöttük. végül mégis megtaláltam az ajtót, mely a lépcsőházba vezetett. elindultam fölfelé, sok ember jött szembe is velem, és ahogy az első emeletre értem, a liftnél szintén egy csomó ember várt. át kellett törnöm magamat rajtuk, hogy tovább haladhassak. ahogy mentem fölfelé, elértem a harmadik emeletre. hirtelen megláttam egy táblát, mire ki volt írva, hogy IV. emelet - akkor egy pillanatra azt hittem, mégis a negyediken vagyok -, és egy nyíl mutatott egy irányba. vagyis úgy nézett ki, hogy nem azon a lépcsőn kell tovább mennem, amelyiken eddig, hanem irányt kell változtatnom. és kerestem a lépcsőket, amik felvisznek a negyedikre, de nem találtam. és eltévedtem, már azt sem tudtam, hol vagyok. és akkor egy csoporthoz csatlakoztam, akik szintén mentek fölfelé valahova, és azt hittem, ez a jó irány, végre megvan, de fölmentünk egy tetőre, ami még csak félkész állapotban volt, szóval eléggé félelmetes volt, ahogy ott álltunk, és nem mertünk lépni sehova, nehogy leessünk. közben meg Will.i.am szólt. vicces. 

és akkor elindultam visszafelé, de valahogy lejutottam az utcára, és már nem is volt meg a ház, ahova eredetileg indultam. bementem egy kapun, amiről kiderült, hogy egy szórakozóhely bejárata, és a beengedő fiú elkapta a karomat és azt kérdezte, "hova, hova kisasszony?". én meg jobb híján megkérdeztem, hogy milyen zenekar játszik (mondta, de elfelejtettem), és hogy mi ez a hely, ahol vagyunk (ezt is elfelejtettem), aztán kifordultam az ajtón. és nagyon elveszettnek éreztem magam. nem tudtam, hogy találok vissza, nem tudtam, mi a jó irány. 

ezután felébredtem.

ahogy leírtam most ezt a történetet, nagyjából meg is fejtettem a lényegét azt hiszem. 

ja, az nem derül ki, melyik a visszatérő rész az álomban. a lépcsők. hogy megyek fölfelé, de aztán eltévedek, elveszítem az irányt. 

mai Hesse

"Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud."

"A dolgok, amelyeket látunk (...), megegyeznek azokkal, melyek bennünk rejtőzködnek. A legtöbb ember azért nem él valódi életet, mert a külső világ képeit tartja valódinak, saját, belső világát pedig egyáltalán nem engedi megszólalni. Így is lehet boldog az ember. De ha egyszer megbizonyosodtunk, hogy másként is lehet, akkor nem választhatjuk a többség útját."

hmm

megrendítő az élet. néha fel sem fogom, hogy mi történik. aztán meg a fejemre pottyan az egész nagy csomag. és minden ott van feketén fehéren, megcsap a valóság hideg szele. a kérdés nem az, hogy akarok-e másképp élni. mert hát persze, hogy igen. ki akarna így élni? 

a kérdés az, tudok-e. nem az, hogy képes vagyok-e rá, hiszen az ember - ha kissé elhasznált petárdákat puffogtatok - mindenre képes, ha akarja. ugyebár. 

a kérdés az, hogy belül, én, aki vagyok, a szívemmel, a lelkemmel, az agyammal, a kezemmel a lábammal, ki tudok-e cserélődni. nem érezni akkor, amikor érzek. nem gondolkodni akkor, amikor gondolok. vagy éppen gondolni akkor, amikor nem gondolok. ez az egész döntés kérdése? vagy pedig valami sokkal bonyolultabb és érzékenyebb valami? 

ha önazonos vagyok, az valójában mit jelent?