mai idézet

„Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenletesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely, általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok.”

tizenhárom

...fodor van a szoknyámon. Azt gondoltam, férjhez megyek a nyáron. De a nyáron semmi se lett belőle, tizenkettőt levágatok belőle.

Annyi gondolat kavarog a fejemben folyamatosan, hogy alig tudom kiválogatni belőle azt, aminek van értelme. 
Két magányos embert látok, akik valahogy, valamiért elvesztették a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik valamikor voltak. És ott egy gyerek is. Aki biztosan tudja, érzi mi történik körülötte. Mert nem kell, hogy hangos szó legyen, vagy veszekedés, van, hogy a lelkek egyszerűen csak elmagányosodnak. És egy idő után már azt érzik, hogy nincs visszaút. És a gyengeségük, a fáradtságuk miatt egyszerűen meg sem próbálják. Hanem csak élnek így, miközben tudják, hogy élhetnék az életüket másképp is, boldogabban, de már nem tesznek érte semmit. Mert nem tudják, hogy mit tehetnének. Szomorú volt látnom őket, mert ezt a két embert én nem ismerem. Nem így ismerem. Oda kell figyelni egymásra! Egyszerűen muszáj!!!! Mert két ember boldogsága olyan könnyen elillan, ha nem táplálják az egymás iránt érzett szeretettel nap mint nap. Vannak nagyon fájdalmas dolgok, amiket ki kell mondani ahhoz, hogy valami történjen végre. És én bízom benne, hogy a késztetésnek, amit éreztem, meg lesz a foganatja. Hogy történni fog valami, ami kibillenti őket abból, amiben vannak. Hogy tudnak változtatni. Még ha csak lassan is, de elindulnak egymás felé, hogy aztán újra haladhassanak a közös útjukon. 

...

Az utóbbi időben igazán megéreztem a szívemben, hogy mi az a hála. Nem tudom elmondani, mennyi nélkülözhetetlen és fontos dolgot tanultam az utóbbi hónapokban. Tényleg az van, hogy minden szenvedés, szorongás és bizonytalanság ellenére úgy érzem, csodás dolgok történtek bennem, velem. És ezt igazából annak köszönhetem, hogy félelem nélkül - vagy legalábbis annak ellenére - megtettem valamit, saját magamért. És megtapasztaltam, hogy mennyi ember vesz körül, és hogy igazán, őszintén törődnek velem. Még akkor is, ha néha túl sok volt ez a törődés. Volt, hogy már nem volt erőm beszélni arról, mi zajlik bennem, mert annyira rossz volt. De ők nem hagytak békén. Velem voltak, amikor nem tudtam, hogy lesz holnap. Vagy amikor nem tudtam, hogy hogyan tudok elengedni valaki fontosat az életemből. Vagy amikor nem tudtam, honnan lesz pénzem arra, hogy eltartsam magam. Amikor lezuhantam, és úgy tűnt, teljesen kilátástalan a helyzetem. És amikor néha elengedtem a problémákat, és már elegem volt abból, hogy folyamatosan bámuljam a szakadék mélyét, akkor felnéztem, és csak őket láttam. Ahogy nyújtják felém a kezüket. Láttam, hogy milyen fantasztikusak, és folyamatosan csak azt éreztem, hogy fontos vagyok. És akarták, hogy tudjam, hogy én is fontos kell, hogy legyek saját magamnak. És miközben azon sírdogálok néhanapján, hogy mennyire magányos vagyok egy társ nélkül, közben észre kell vennem, hogy mennyi csoda vesz körül. És ahogy most kezd felderengeni a fény az alagút végén, tudom, hogy a képzelt magányom sem fog örökké tartani. Úgy érzem, hogy jobb ember lettem annál, mint aki voltam egy évvel ezelőtt. Ez nélkülük nem sikerült volna. És mindenkinek, aki mellettem állt, és törődött velem, elmondhatatlanul hálás vagyok. Ezt nem fogom elfelejteni. Akkor sem, ha jól mennek majd a dolgaim. Mindig látni fogom az arcukat, és ott leszek, ha ők lesznek bajban. Annyira szerencsés vagyok! :-) Tiszta szívemből ezt érzem. Nem tudom, mivel érdemeltem ki őket, de nagyon hálás vagyok értük. Szóval hálás vagyok mindannyiótoknak, és ezt külön-külön is el fogom nektek mondani, ha túl leszek ezen az egész időszakon.

sOHa!!!

miért mondják nekem ezt folyton? nem érdekel, nem akarom, nem tudom, és nem hiszem el. abban a formában nem, ahogyan értik. abban a formában az vagyok, mint minden ember. egyedi és megismételhetetlen is. valamit tudok, amit más nem. mindenki tud valamit, amit más nem. látom magam kívülről is, igen. de AZT nem. szóval hagyjuk már ezt a dumát, de tényleg!!!! gondolhatjátok, az nem érdekel, nem tudok ellene tenni, de ne mondjátok plíz! mert nem akarom hallani már többé soha!!!! 

nEM. vaGyOK. KüLÖNleGeS.

ma idézet nap

„Mindenkinek saját lelke van, amelyet nem egyesíthet máséval. Egyik ember közelíthet a másikhoz, szót érthet vele, ketten egymásra találhatnak. De a lélek olyan, mint a virág, a gyökere egy helyhez köti – nem mehet oda a másik virághoz, mert nem hagyhatja el a földjét. A virágok az illatukat és a magvaikat küldik szét, hogy eljussanak egymáshoz; de hogy a mag hová érkezik, azt nem a virág, hanem a szél dönti el.” Hesse

mi lesz?

Volt egy pont az életemben - már nem emlékszem mikor -, amikor elkezdtem nem beszélni jövőbeni dolgokról. A miértekre emlékszem, igen. Életem nagy nagy csalódásai kapcsolódnak azokhoz a történetekhez, amikor a jövőről szövögettem terveket, vagy szövögettünk együtt valakivel. Amikor az ember elkezd beszélni arról, hogy majd ez lesz, meg az lesz, meg ez milyen jó lesz meg az milyen jó lesz, egyszerűen belehelyezi magát egy olyan helyzetbe, érzésbe, élménybe, ami még nem valósult meg, ezáltal teremt magában egy elvárást, leír egy forgatókönyvet nagybetűs HAPPY END-el, aztán folyton csak azt várja, hogy bekövetkezzen. Van néhány eset, amikor ez jól is elsülhet, de általában szívás! Legalábbis az én életemben. Megfigyeltem, hogy ha én a jövőről ábrándozok, vagy elképzelem, hogy na, most kezemben a repjegy, elutazom oda, és milyen jó lesz, vagy ha én most szabin vagyok és ezt meg azt fogom intézni, vagy csinálni, akkor TUTI nem fog összejönni, vagy nem úgy, ahogy eltervezem. Tényleg nem nagyon jut eszembe olyan eset, amikor ez ne így lett volna. Emiatt aztán kialakult bennem egy szörnyen unszimpatikus, de legalábbis kissé irritáló hozzáállás a jövőbeli dolgokhoz. Amik még nem következtek be, de nagyon szeretném. Először is félek bármilyen érzelmet hozzákapcsolni a várt dologhoz, nem merem elképzelni, nehogy aztán pofára essek, és ami a legtöbb hozzám közelálló emberben a legnagyobb ellenszenvet váltja ki, hogy nem vagyok hajlandó róla beszélni. Az a fura, hogy vannak emberek, akiknél ez válik be. Mármint hogy folyamatosan elmondják, hogy ezt meg ezt fogják csinálni x idő múlva, ez és ez fog velük történni 5 év múlva, vagy hasonlók, és ÍGY LESZ! Nem tudom, hogy csinálják. Mit csinálok én másképp? Lehet, hogy nem tudok összpontosítani, fókuszálni? Igen, talán kissé csapongó lélek vagyok, ide-oda csapongok, néha még magam is megcsapkodom, ha nem figyelek oda. Azt gondolom, hogy a saját 'valamilyenségünket' nem tudjuk megváltoztatni. Azt, ami legbelül van, sejtszinten belénk táplálva. Azt nem lehet hirtelen megmásítani. Megszületünk ahhoz az apához, anyához, akihez sikerül, felnövünk, nevelnek ahogy tudnak, leszünk valamilyenek, aztán végigküzdjük az életünket, ahogy tudjuk. Közben - ha szerencsések vagyunk - hozzánk is születik néhány gyerek, felneveljük őket ahogy tudjuk, lesznek valamilyenek, hogy végül ők is átgyúrják magukat azon az életen, amit ők tudnak élni. Ami talán a legborzasztóbb dolog lehet a szülőségben, az, hogy hiába mondod neki, hogy "de gyerekem, ezt ne így csináld, mert én tudom, már megszívtam" úgyis azt fogja tenni, amit az ő bensője mond neki. Ja, hogy ő is megszívja? Mindegy. Az már a saját konklúziója lesz, nem pedig a tiéd. Azt, hogy a dolgok hogyan reagálnak ránk, vagy a világ hogyan rezdül meg általunk, mi váltjuk ki a magunk személyiségével. Lehet ezen finomítani, vagy megpróbálni másképp csinálni, de végül mindig kénytelenek leszünk visszaigazodni a középpontunkhoz. Az alaphoz. És nagyon fontos az is, hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Igazán semmi értelme. Tanulni lehet másoktól, de olyanná akarni válni... Hülyeség. Megbetegít...

Megint elkalandoztam az eredeti témámtól. Szóval azt akarom mondani, hogy én azt tanultam meg az életem során, hogy nem szabad beszélnem arról, hogy mit szeretnék, vagy mi lesz ebből vagy abból, mert aztán nem úgy lesz. És nem elég a csalódás, amit nekem magamnak kell megélnem, hanem újra és újra belefacsarodik a szívem, ha elmondom azoknak, akiknek beszéltem a dologról, hogy nem jött össze. Ezért csak a biztosról tudok jó érzéssel beszélni. Ami már tuti. Ami már elmúlt. Azt, hogy mi lesz holnap, nem tudom. Azzal is képben vagyok, hogy mennyire idegesítő lehetek olyan embereknek, akiknél másképp van ez az egész sztori. Akik eltervezik, beszélnek róla, és úgy is lesz. Lehet, hogy én csinálok valamit nagyon rosszul, csak sajna még nem jöttem rá, mi az. Nálam már ott tud elbukni a dolog, hogy hétfőn eltervezem, hogy mit fogok csinálni hétvégén.....aztán eljön a hétvége, és teljesen másképp lesz minden, mint ahogy szerettem volna. Nah, ezért nem is tervezek előre. Teljesen felesleges, és megkímélem magam egy csomó bosszúságtól. 

Most nagyon szeretnék valamit...

tizennegyedike

Szembenéztem a félelmeimmel. Ott voltam, egyedül, a szándék által vezérelve. Hogy megpróbálom, mert nincs veszíteni valóm. Hogy meglássam, képes vagyok-e irányítani az életemet. Képes vagyok-e javítani a jelenlegi helyzetemen. Ott voltam, egyedül, és önmagamat adtam.Tettem magamért, az életemért. Rájöttem, hogy néha csak akkor látjuk meg a fejlődést, ha visszamegyünk oda, ahonnan indultunk. Ami korábban számított, ma már nem számít. Amit korábban fontosnak hittem, ma egyáltalán nem volt fontos. Egyvalami volt fontos, hogy megtegyem. Magamért. 

Már nem félek. Bármi lesz is az eredménye, nem félek. Megtaláltam az erőt magamban, és már tudom, hogy ott van, bármikor elő tudom venni, amikor szükségem van rá. Más ember voltam, mint aki utoljára járt ott. És most láttam, hogy mennyi mindent tanultam ez idő alatt. Most már tudom, hogy lezártam a múltat. Elmúlt a kishitűség, az elesettség, a bizonytalanság bennem. Hirtelen azt láttam, hogy feltámadtam. Idő kellett, hogy újra összerakjam magam, mint egy puzzle-t, darabonként álltam össze újra. 

Izgatott vagyok, mert egy új út előtt állok. De nyugodt is, mert tudom, érzem, hogy ez a mai nap valami jó dolognak a kezdete. Nem szégyen visszamenni oda, ahonnan egyszer már eljöttünk. Néha el kell menni messzire, hogy meglássuk az igazán fontos dolgokat. Mert azok messziről is látszanak. Élesen, tisztán. S ami nem látszik, az nem is fontos. Pedig közelről óriásinak tűnhet. A mai nap mérföldkő volt az életemben. Ez sok mindent megváltoztatott. Hálás vagyok ezért a napért, az emberekért, akikkel találkoztam, a barátaimért, a családomért, akik ma gondoltak rám, és szorítottak nekem. Köszönöm! 

tizenharmadika

Brékó-brékó! Jelentem, ez a mai nap csúcs volt! :-) 

A mai találkozó folytatásaként holnap reggel 8:40-kor újra jelenésem van. Holnap mindenről beszámolok, most csak ennyit akartam mondani.

Puszi mindenkinek! 

majré

Félek. Lesz ma egy találkozóm munka ügyben. Majdnem egy éve, hogy eljöttem az előző munkahelyemről (azóta nem volt másik, ez itt a probléma), és azóta nem jártam ott. Még a környéken sem. Ma 2-kor pedig oda készülök. Egy csomó érzés kavarog bennem, de leginkább a félelem az, amit érzek. De nem értem, hogy miért. Van, amikor az emlékek, a múlt olyan erős késztetést okoznak bennünk valamire, hogy nem tudunk neki ellenállni. Pedig lehet, hogy semmi köze a jelenhez. Majdnem egy év telt el, és én mégis tartok attól, hogy visszamenjek oda, a múltam helyszínére, ahol elveszítettem azt, aki vagyok. Igen, lehet, hogy ettől félek, hogy az a munka, amit ezalatt az idő alatt végeztem magamon, most mind odalesz. Jajj, dehogy is! Tudom, hogy nem lesz oda. Hogy is lehetne? Egyre jobban tudom, ki vagyok ott belül. Ha odafigyelek, ezt a tudást nem veszíthetem el. 

Volt egy főnöknőm, aki olyan erős negatív hatást gyakorolt rám (és mindenki másra, aki még ott dolgozott), hogy például attól szorongok, hogy mi lesz, ha összefutok vele a folyosón. Mi lesz vajon? Hát valószínűleg semmi. De nem tudom lecsillapítani azokat az érzéseket, amik vele kapcsolatban töltenek el...mindig csak összezavar. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg találkozom-e vele. És ha igen, akkor mi lesz. Leírom majd... 

Hogy miért megyek oda? Azért, hogy munkát kérjek. :-) (no nem attól, aki a főnöknőm volt,  hanem az ő főnökétől) Azok után, hogy önszántamból felálltam és eljöttem. 5 év bezártság után, fogalmam sem volt arról, hogy mi van "kint", hirtelen azt éreztem, hogy szabad vagyok, van levegő!!!!! Fantasztikus érzés volt, és úsztam a boldogságban. Tudtam, biztos voltam benne, hogy ezt a lépést meg kellett tennem, mert már olyan szinten nem tudtam, ki vagyok, olyan nagyon "bántottam" magam belülről, olyannyira küzdöttem magammal és a napi elvárással folyamatosan, hogy végül majdnem elveszítettem önmagam. 

Nagyon vigyázzatok magatokra! Milyen jó ez a mondás! Nem csak azt jelenti, hogy vigyázz a testi épségedre, hogy ne essen semmi bajod, de azt is jelenti, hogy vigyázz arra, aki vagy. :-) 

Ennek az évnek az első napján egyetlen dolgot kívántam mindenkinek, akit ismerek (és annak is, akit nem). Hogy találják meg a középpontjukat, az egyensúlyukat. Hogy bármi történik, ne billenjenek ki, vagy ha igen, akkor képesek legyenek visszabillenni az egyensúlyba. 

Azóta én is erre törekszem. Hogy megszilárdítsam magam, de csak annyira, ami arra kell, hogy ha valaki meglök, ne billenjek ki. Próbálom a félelmeket is legyőzni, amik mind belőlem fakadnak. A saját kishitűségemből. Igen, a hitről is szeretnék majd beszélni. A 'hinni magunkban' dologról...

Na szóval. Úgy ébredtem, hogy erről álmodtam. Hogy ott vagyok az irodában, a főnök egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy a valóságban, alig értettem, amit mondott, közben bejött egy csomó más ember a szobába, és ott "randalíroztak", mint ha ott se lennék. Folyamatosan dumáltak egymással, a főnökkel is, én meg úgy éreztem, nem figyel rám a kutya sem. Aztán valahogy lenyugodtam, megpróbáltam ellazulni ebben a helyzetben és utána már jó volt. (aztán annyira kellett pisilnem, hogy végleg felébredtem) Nos, ha valaki olvas, szurkoljon nekem. Hogy összeszedett legyek, hogy el tudjam mondani, miért vagyok ott, hogy nyugodt legyek harmonikus. Hehe. Hú! Az a baj, hogy úgy fogom fel, mint egy állásinterjút, pedig ez nem az. Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit a megfelelő emberrel. Úgy, mint egy felnőtt. Szorítsatok!!!

Hesse...

Találkozásunk úgy 17 évvel ezelőttre tehető, amikor is egy szép nyári napon beléptem Debrecen egyik könyvesboltjába azzal a szándékkal, hogy könyvet veszek. (Persze, tudom, általában azért megy az ember könyvesboltba, hogy könyvet vegyen.) Esetemben azért tartottam fontosnak kiemelni ezt a szándékot, mert kizárólag ebben az egy dologban voltam biztos (mármint, hogy könyvet veszek), azonban semmilyen konkrét elképzelésem nem volt. Magyarul: tudtam, hogy olvasni akarok, de hogy mit, azt nem. Ott bóklásztam a világirodalom remekművei között, és egyszer csak megpillantottam egy könyvet, nem is tudom, mi ragadott meg benne... Így nézett ki, de sajnos nem jön át a lényeg...

 

Egyszóval kezembe vettem a könyvet, fellapoztam, talán bele is olvastam, nem emlékszem már, és egyszer csak azt éreztem, hogy ezt a könyvet meg kell vennem. Nem tudom megmagyarázni, nem ismertem az írót, soha nem is hallottam róla (ez persze az én tájékozatlanságomnak tudható be mindössze, semmi másnak...), de nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy megvegyem. Így is lett. Sajnos ez a példány már nincs meg, elajándékoztam valakinek... Hazamentem, elkezdtem olvasni, és azon kaptam magam, hogy falom a sorokat, az oldalakat. Azt mondtam magamnak "Hé! Lassan a testtel, ha így folytatod, mindjárt vége, és ezzel együtt véget ér a varázslat!" Erőszakkal vettem rá magam, hogy lassan ízlelgessem a gondolatokat, nyugodtan, ráérősen olvassam a könyvet, hogy tovább tarthasson. Többször újraolvastam azóta, de egyik alkalommal sem volt olyan erős, intenzív hatása a történetnek, mint amikor először találkoztam vele. Ennek is biztosan megvan a maga pszichológiája, az első találkozás, első élmény... Bár én azt hiszem, hogy egyszerűen csak a megfelelő időben jött szembe velem ez a lehetőség, éppen fogékony voltam rá, éppen azon az úton voltam, amin segített tovább menni ennek a két férfinak a története. Beleszerettem Hessébe. Abban az időben a számomra fontos emberek Narziss és Goldmund történetét kapták tőlem meg ajándékba. (vettem belőle már párat) Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy rátaláltam erre az íróra, mert olyan sok mindent tanított és tanít nekem a mai napig. 

Ajánlom melegen a regényeit, a Narziss és Goldmundon kívül a Demiant, a Peter Camenzindet, a Pusztai farkast, a Sziddhártát. Olvassatok Hessét, nagyon jókat lehet rajta hesszelni. 

"Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig."

sok a beszéd, sok az alja

Mostanában úgy érzem, hogy túl sokat beszélek. Sok beszédnek sok az alja. Bizony így van. Egy idő után észrevettem, hogy igazából nem beszélek semmiről sem, miközben azt gondoltam, hogy mindenféléről beszélek. Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, de annyira ki akar jönni belőlünk, és ezért mindent mondunk, öntjük ki, ami bent van, hátha azzal együtt kiömlik az is, ami annyira akar... De nem ömlik. És akkor rájössz, hogy feleslegesen beszéltél napokat, heteket, hónapokat akár. 

Jó, ne legyek ilyen szigorú magammal, hiszen kijöhettek olyan gondolatok is belőlem, amiből más tud táplálkozni, meríteni. Azt hiszem, ezt talán elmondhatom, hogy segítettem 1-2 gondolatommal a barátaimnak ráébredni akár egy probléma megoldására, akár csak arra, hogy miért érzik úgy magukat, ahogyan érzik. Mindig jó voltam benne, hogy a gondolatokat megfoghatóvá, kimondhatóvá, érhetővé tegyem. You know what I mean? :-) 

Ezt a mondatot annyiszor hallottam Londonban, amikor ott éltem... Emberek sokasága fél attól, hogy nem az az üzenet megy át a hallgatóságnak, amit ők szeretnének átjuttatni. Ez para tud lenni. Én már csak tudom, az életem felét nagyjából így éltem le. Ezért törekszem arra, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzam meg mindazt, amit gondolok, vagy inkább érzek-gondolok. 

Sokat tudok beszélni. Tényleg... Pedig sokszor elég egy jó pillanat, a megfelelő ember, hogy létrejöjjön A KOMMUNIKÁCIÓ. Az adó, a vevő, az információ, nincsenek zajok... Minden klappol. A kedvencem az, amikor még szavak sem kellenek, elég a metakommunikáció, egy nézés, egy érintés, egy ajakbiggyesztés, egy gesztus, egy tág pupilla... 

Talán ez hiányzik? Ezért beszélek ennyit, mert hiányzik a "szavak nélkül is értjük egymást" érzés? Amikor összekapcsolódik minden érzékelésünk egy másik emberrel, és abban a biztos tudatban és nyugalomban létezhetünk, hogy elég csak lenni, nézni, mutatni, mert biztosan érteni fogják, mert kizárt, hogy zavar keletkezzen a kommunikációban. 

Jó írni, mert így csendben beszélhetek. Remélem, nem vagyok magam...ugye nem? 

utak

Most, ahogy visszagondoltam arra, hogyan ismertem meg a barátomat, rájöttem, hogy nincs jó út, vagy rossz út. Egyszerűen csak út van. Megismerkedésünk nem éppen a legilledelmesebb keretek között zajlott. Nem részletezném aprólékosabban, ha nem baj... Nos. Ha az út milyenségét akarnánk jelzőkkel illetni, nem éppen pozitív jelzők jutnának eszünkbe először. De! Ennek a (sokak által rossznak is nevezhető) útnak a végállomásaként ott volt ő. És én azonnal tudtam, hogy egy kincs áll előttem. Nagyon sokfajta kincs létezik,találkoztam már jó párral, de ő a ritkábbik fajtából való. A látható fajtából. Amikor nem kell előásni, letisztogatni, csiszolgatni, hanem csak meglátod. Ott állt velem szemben, és azonnal tudtam, hogy ez komoly. Azonnal bezártam őt a szívembe, pedig nem is ismertem. Ha valaki érzett már ilyet, az tudja miről beszélek. Sok mindenen mentünk keresztül, de rengeteget kaptam tőle, és remélem, ő is tőlem.

Nem számít, hogy hogyan, milyen körülmények között találkoztunk, csak az, hogy találkoztunk. Hogy ez a találkozás az egyik legjobb dolog volt az életemben. 

Nincs rossz út, vagy jó út. Egyszerűen csak út van. A te utad. Az én utam. Az ő útja. Találkozások más utakkal, kanyarok, kereszteződések, kacskaringók. Van, hogy körforgalomba kerülünk, és jócskán elidőzünk benne, és olyan is van, hogy úgy érezzük, sosem vált zöldre az a jelzőlámpa. Mindennek van értelme. Nem biztos, hogy tudnunk kell, mi az. De biztos vagyok benne, hogy van értelme.

nyitva az ajtó

Elmondom, mi történt. Van egy barátom, aki körülbelül 7 hónapja hozott egy olyan döntést, hogy elvonul a világ zaja elől egy közösségbe, ahol rátalálhat mindarra, amit keres... Nagyon hiányzik, és sokat gondoltam rá az elmúlt napokban, hogy vajon mi lehet vele, jól van-e, boldog-e, megtalálta-e már azt, amit keres, ilyenek. Azon gondolkodtam, hogy kitől tudhatnék meg valamit, mert hiszen nem ismerem a szüleit, és a közeli barátait sem... (igen, szerintem is fura egy kicsit) Aztán úgy döntöttem, hogy segítségül hívom a kék-fehér oldalt. Egy hete írtam egy barátjának, akit nem ismerek, de sokat hallottam a barátom szájából a nevét (hála a fésznek, felvehettem vele kapcsolatot) Leírtam, hogy ez és ez vagyok (arra gondoltam, talán ő is hallott már rólam) hogy mit szeretnék, aztán útnak indítottam a levelet. Azon sem lepődtem meg, hogy a küldés gomb megnyomása előtt azt az üzenetet kaptam, hogy nem vagyok XY- ismerőse, így a levelem az 'other' mappában fog landolni. Nem baj - gondoltam, talán mégis elolvassa... (Jó tanács: mindig nézzétek meg az other mappát, talán fontos lehet valakinek!!!) Szerencsére elolvasta (1 hét múlva), és meg is jött a válasz. Kiderült, hogy ő sem tud sok mindent, de azért néhány új infot mégis kaptam - nem túl sokat. Megadta egy honlap címét, azét a helyét, ahol tudomása szerint a barátom van. Sok-sok kép van feltéve a honlapon, és átböngészve mindet, megtaláltam őt néhány fotón... Nagyon jó érzés volt látni, hogy jól van, hogy mit csinál...Megnyugodtam.

És akkor a CSODA:

Ma megcsörrent a telefonom. Amikor fölvettem, először fel sem fogtam, hogy mit mond az, aki a vonal másik végén volt... Bemutatkozott, majd elmondta a barátom nevét, és néhány másodperc után esett csak le, hogy az ő anyukájával beszélek. Sohasem találkoztam vele, sohasem beszéltünk, és mint kiderült, nem is engem akart hívni, hanem valaki mást, akit szintén Juditnak hívnak... Egy órán át beszélgettünk. Róla, a barátomról. És majd minden kérdésemre választ kaptam, de még többre is...

Ez volt.

Valaki tudja, hogy ez hogy???????