vasárnap reggeli csapongás

Elég sok barátot veszítettem el a közelmúltban. Miközben néha azon nyavajgok, hogy túl sok ember vesz körül, időnként tényleg fontossá válnak egyes emberek. Bár mindig elmondom, hogy nem ragaszkodom dolgokhoz úgy általánosságban, ha történik valami olyan, ami megváltoztatja a korábbi tényeket, eléggé megzizzenek. A legeslegnagyobb űrt a szívemben Bence távozása hagyta. Olyan sokszor éreztem azt, hogy bárcsak felhívhatnám, bárcsak hallanám a hangját, bárcsak elsírhatnám neki a bajom, bárcsak, bárcsak... Piszkosul önző vagyok, és ezt nem is tagadom. Valahogy sokkal könnyebb egy fiút szeretni, valahogy sokkal jobban ki tudom neki fejezni magam, sokkal jobban merek az lenni, aki vagyok. Aztán lehet, hogy ezt nem szabad általánosítani, mert mindössze 1-2 fiúra vonatkozik a korábbi megállapításom, mégis, az az 1-2 ember nagyon sokat jelentett az életemben. Lélektársak voltak azt hiszem. Más magyarázat nincs arra, hogy miért éreztem/érzem azt velük kapcsolatban, amit. Azt tudtam csak, hogy akarom őket. Hogy kellenek nekem ezek az emberek, nem létezhet, hogy az életem további részében ők ne legyenek ott. Nem akarom, hogy valaki csak azért barátkozzon velem, mert lelkiismeret furdalása van akkor, ha nem teszi meg, mert attól tart, hogy megbánt. Anélkül, hogy bármi gonoszság lenne bennem, azt kell mondanom, hogy nagyon nehéz nekem az emberekkel jól kijönni. Nehéz találnom olyat, akire nyugodt szívvel ráboríthatom mindazt, ami én vagyok. De a legnehezebb az, olyan valakit találnom, aki - miközben ráborítok mindent, aki én vagyok - szintén rám borítja azt, aki ő maga, és nem érzem tőle magam rosszul. Nem érzem azt, hogy menekülnöm kell, hogy unalmas, hogy nem érdekel, nem érzek ilyesmit, mert feltétel nélküliség van bennem. És ezt a fajta szeretetet végképp nem tudja az ember befolyásolni. Nem döntheted el, hogy mikor és hogyan lépjen az életedbe. Egyszer csak ott van, felborít mindent maga körül, ártatlanul rád mosolyog, és te elveszett vagy. Jó értelemben. Néha olyan nehéz megfogalmazni a legtökéletesebb mondatot, a legjobb gondolatot szavakba önteni. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e olvasója ezeknek a gondolatoknak, amiket írok. Magamban beszélek, mint oly sokszor. Ha az ember bezárja magát időnként a saját gondolatai közé, az vajon azt jelenti, hogy önzővé válik? Mert nem képes olyankor a külvilágra figyelni, csakis önnön magára? Néha nem akarom, hogy figyeljenek rám. Azt akarom, hogy senki még csak észre se vegyen! Mint például most. MI értelme úgy élni, hogy nincs senki, akinek a szívedet kiöntheted? 

mai idézet

"Kevés dolog van, ami annyira élvezetes, mint szabadon megosztani valaki mással legtitkosabb vágyainkat és gondolatainkat. Ez közhelynek tűnik ugyan, de valójában nagy figyelmet, nyitottságot és érzékenységet kíván. A gyakorlatban a barátságra fordított pszichikai erőfeszítés ilyen foka sajnálatosan ritka. Kevesen vannak, akik rászánják a szükséges időt vagy energiát." Csíkszentmihályi Mihály

még mindig muci

el kell tűnnöm, előle, magam elől, nem tudom, megőrjít ez az egész hogy ennyire nem tudok mit kezdeni magammal, lebénulok, megbolondulok, az érzelmeim ide-oda csapkodnak, képtelen vagyok normálisan működni, érezni, szeretni, sajnálom magam pedig nincs okom, vannak olyan emberek, akik ilyen hatással vannak rám, szomorú leszek tőle, pedig annyira akarom, hogy úgy érzem megbolondulok, nem értem én ezt az egészet, és nem jó így lenni, és miközben erre vágyom, látom, hogy ez nem működhet, és szétszakadok belül, a lelkem könnyeket okád, és legszívesebben ordítanék, és nem értek semmit mégsem, és nem tudom, hova vezet ez az egész, és nem tudom, hogy egyáltalán képes vagyok-e arra, amit szeretnék igazából, és ijesztő vagyok és lehúzó és depressziós, pedig elvileg tele van a szívem szeretettel és végül már képes vagyok elhitetni magammal, hogy ez az egész nincs rendben, mert nem ilyennek kell lennie, mert nem ezt kell éreznem, mert nem úgy kell viselkednie, ahogy viselkedik, nem érdeklődik irántam annyira amennyire én szeretném és ebbe belekuttyanok, és most befejezem a mondatot, mert ha nem, akkor elkezdem az egész sirámot előröl  és ennek igazán semmi értelme

muci

Szerelem dolgában totál elcseszett vagyok. Ezt most nem panaszként, hanem tényként közlöm. Hiába éltem annyi éven át, hiába tapasztaltam olyan sokat, a szerelemről semmit sem tudok. Valami kapcsoló hibásodott meg talán bennem, vagy nem ismerem magam? Olyan mechanizmusok működnek, amiket nem tudok irányítani. Előidézem a végét, még mielőtt elkezdődött volna. Találkoztam egy fantasztikus emberrel, aki ráadásul férfi is. Egy olyan ember, akiről azt gondolom, hogy minden meg van benne amire szükségem van. Ezt a mondatot nem mondtam ki túl sokszor az életem során. És ez így is van jól. Mégis, éppen ez adja meg a súlyát ennek az egész cirkusznak, ami annyira ránehezedik a szívemre, hogy alig kapok levegőt. Rettenetesen félek, és miközben a számmal azt mondom, hogy "Na és? Semmi sem történik akkor, ha nem lesz belőle semmi.", a szívem megszakadna, ha tényleg nem lenne semmi. Abnormálisan működöm, és ez ellen nem tudok mit tenni, és néha úgy érzem, hogy megőrülök! Hogy nem tudom ezt elviselni. Túlságosan kiéhezett a szívem, túlságosan szeretné, hogy valaki beleköltözzön. Néha túl sokat mondok, néha keveset. Néha sokat mutatok, olykor pedig kiderül, hogy nem eleget. Muci!

sikerült

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, azt hittem, hogy majd nagyon könnyű lesz megfogalmaznom azokat a gondolatokat, amelyek foglalkoztatnak. Ez viszont korántsem így van. Sőt. Mostanában egyre több minden foglalkoztat, és folyamatosan kavarognak bennem a szavak, de nem tudom őket konkrét, értelmes, tartalmas mondattá formálni. És mégis úgy érzem, hogy minden új irányt vett az életemben. Hogy elkezdtek máshogy működni a dolgok, mint ahogy eddig működtek. Ez a közel egy év, amit zavartalanul magammal tölthettem el, annyi dolgot adott, amennyit el sem tudok mondani. Néha úgy érzem, hogy a szavak nem tudják visszaadni azokat az érzéseket, amit érzek belül. Hogy nem kell beszélni róla, mert elsekélyesedik az egész. Vagy talán még nem is dolgoztam fel igazán, így ezért nem is tudom megfogalmazni... Valahogy üresnek érzem magam, pedig nagyon kellene örülnöm. Mert sikerült! Végül mégiscsak újra elkezdhetem építeni az életemet. Kaptam egy új esélyt, hogy tiszta lappal induljak. Köszönöm! 

vállalom

Kell a gondolkodás. Kellenek a történések. A történetek, amik mentén megismerjük a világot, melyek mentén felfedezhetünk magunkban gyengeséget, bizonyosságot, erőt, félelmet, olyan dolgokat látunk meg, amiket nem látnánk ezen történetek nélkül. 

Találkoztam valakivel. Egy olyan emberrel, akit akartam, akit kerestem. Ha az ember kíván valamit, akkor nagyon körültekintően és részletesen kell kívánnia. Hogy tényleg azt kapja, amit elképzelt. Nos. Én tulajdonképpen csak egy valamit fogalmaztam meg. Hogy értse, miről beszélek, hogy egy hullámhosszon legyen az agyunk, mert az nekem nagyon fontos. Talán a legfontosabb.

És eljött, találkoztam vele. És nem történt meg a csoda. Rájöttem, hogy ez nem elég. Nem elég, hogy a gondolataink harmóniában legyenek. Hiába, ha nincs fizikai vonzalom. Akkor tényleg cseszhetjük. Mert az egésznek semmi értelme. 

Mindent új alapokra kell helyeznem magamban. 

találkozások

Kalandos életem volt eddig is, hogy eztán milyen lesz, nem tudom. Sejtéseim persze vannak, ha a múltból indulok ki, de az is lehet, hogy minden egy szempillantásra megváltozik. És akkor már semmi sem lesz ugyanaz. Jó játék ez a 'meg akarom fejteni magam' játék. El lehet vele szöszölődni egy életen keresztül. Hogy van-e értelme? Biztosan. Arra a felfedezésre jutottam, hogy az embernek azért nehéz az idő előrehaladtával párt találni, mert... Vagy inkább úgy kezdem, hogy nem azért nehéz, mert mondjuk már bele vannak rögzülve szokások, rigolyák, és ezeket nehezen adja fel, nehezen alkalmazkodik. Nem ezért nehéz, bár kétségtelen, hogy ez is ott van. A legnagyobb nehézség az hogy ahogy mész előre az időben, egyre többet és többet tanulsz az életről, magadról. Egyre inkább nyílik meg a titok, egyre jobban kikristályosodik, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Egyre világosabban látod, mit szeretnél, és mik azok a játszmák, amikbe már nem szeretnél belemenni. Már nem a külsőségek számítanak elsődlegesen, hanem a tartalom. És akire vágysz, annak ugyanitt kell tartania már a szellemi síkon, hasonló fontos dolgainak kell lennie, a tartalom kell, hogy számítson. Tehát ha mindezt összevetjük, és még hozzáadunk egy-két tényt (miszerint van néhány olyan ismérvünk, amely kiemel az átlagból <és itt most nem a különleges-nem különleges témáról beszélek>), akkor igencsak leszűkül az a kör,  amelyből kiválasztódhat az, aki a társunk lehet. Ha mondjuk feltételezzük, hogy a képességeink, és megélt élmények, tudás fényében mondjuk az emberek 10%-ába tartozunk, akkor már bizonyos, hogy az, akit keresünk is ebből a 10%-ból kerül ki. Mert ugye nem szeretnénk olyan valakit magunk mellé, aki nem ott tart a fejlődésében, ahol mi. Mindenáron olyat akarunk, aki egy szinten van velünk. Ez a legfontosabb. Nem biztos, hogy minden olyan dologgal kapcsolatosan van véleménye, amivel kapcsolatban nekünk, de talán (sőt biztosan) neki is vannak olyan tapasztalatai, felismerései, amik nekünk még nincsenek meg. Az életem ezen szakaszán, ahol most tartok, úgy ítélem meg, hogy bár talán csak 4-5% esélye van, hogy találkozzak ezzel az emberrel, akivel kölcsönösen értjük egymást, mégsem lehetetlen ez a találkozás. Mert ahogy a barátaimat is sikeresen kiválasztottam x%-ból, tudom, hogy ezen a téren is tud működni ez a fajta fókuszált kiválasztás. Van olyan férfi, akivel azonos szinten vagyunk, már tudom, és hiszek is benne. És lehet, hogy találtam is egyet... :)