Elég sok barátot veszítettem el a közelmúltban. Miközben néha azon nyavajgok, hogy túl sok ember vesz körül, időnként tényleg fontossá válnak egyes emberek. Bár mindig elmondom, hogy nem ragaszkodom dolgokhoz úgy általánosságban, ha történik valami olyan, ami megváltoztatja a korábbi tényeket, eléggé megzizzenek. A legeslegnagyobb űrt a szívemben Bence távozása hagyta. Olyan sokszor éreztem azt, hogy bárcsak felhívhatnám, bárcsak hallanám a hangját, bárcsak elsírhatnám neki a bajom, bárcsak, bárcsak... Piszkosul önző vagyok, és ezt nem is tagadom. Valahogy sokkal könnyebb egy fiút szeretni, valahogy sokkal jobban ki tudom neki fejezni magam, sokkal jobban merek az lenni, aki vagyok. Aztán lehet, hogy ezt nem szabad általánosítani, mert mindössze 1-2 fiúra vonatkozik a korábbi megállapításom, mégis, az az 1-2 ember nagyon sokat jelentett az életemben. Lélektársak voltak azt hiszem. Más magyarázat nincs arra, hogy miért éreztem/érzem azt velük kapcsolatban, amit. Azt tudtam csak, hogy akarom őket. Hogy kellenek nekem ezek az emberek, nem létezhet, hogy az életem további részében ők ne legyenek ott. Nem akarom, hogy valaki csak azért barátkozzon velem, mert lelkiismeret furdalása van akkor, ha nem teszi meg, mert attól tart, hogy megbánt. Anélkül, hogy bármi gonoszság lenne bennem, azt kell mondanom, hogy nagyon nehéz nekem az emberekkel jól kijönni. Nehéz találnom olyat, akire nyugodt szívvel ráboríthatom mindazt, ami én vagyok. De a legnehezebb az, olyan valakit találnom, aki - miközben ráborítok mindent, aki én vagyok - szintén rám borítja azt, aki ő maga, és nem érzem tőle magam rosszul. Nem érzem azt, hogy menekülnöm kell, hogy unalmas, hogy nem érdekel, nem érzek ilyesmit, mert feltétel nélküliség van bennem. És ezt a fajta szeretetet végképp nem tudja az ember befolyásolni. Nem döntheted el, hogy mikor és hogyan lépjen az életedbe. Egyszer csak ott van, felborít mindent maga körül, ártatlanul rád mosolyog, és te elveszett vagy. Jó értelemben. Néha olyan nehéz megfogalmazni a legtökéletesebb mondatot, a legjobb gondolatot szavakba önteni. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e olvasója ezeknek a gondolatoknak, amiket írok. Magamban beszélek, mint oly sokszor. Ha az ember bezárja magát időnként a saját gondolatai közé, az vajon azt jelenti, hogy önzővé válik? Mert nem képes olyankor a külvilágra figyelni, csakis önnön magára? Néha nem akarom, hogy figyeljenek rám. Azt akarom, hogy senki még csak észre se vegyen! Mint például most. MI értelme úgy élni, hogy nincs senki, akinek a szívedet kiöntheted?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése