érzem

vajon tényleg lehet érezni, ha valaki gondol ránk? vagy csak a vágyaink kivetülése az, amikor ezt hisszük? bár nem hiszem, hogy tudok gyűlölni, de az agyammal kapcsolatban néha mégis ez a helyzet. olykor szeretném, ha nem lenne agyam, mert annyira, de annyira összezavarja az egyszerű dolgokat. mindig az a fontos, amit a bensőnk mond. csak túl nagy a zaj, és nem halljuk. de nem is mindig a külső zajok a hibásak, hanem a fejünkben lévő zaj. a túl sok gondolat. a logika, a józan ész.
hiszek abban, hogy a dolgok mindig akkor történnek velünk, amikor történniük kell. mindig azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel találkoznunk kell. az viszont hogy mit kezdünk velük, csakis rajtunk áll. 
van egy érzés, amit mostanában nagyon sokszor érzek. váratlanul tör rám, de olyan erősen, hogy mindenemet megborzongatja. a hála. egyszerűen elmondhatatlanul jó, amikor ez megtörténik. és az az érdekes, hogy olyankor is jön, amikor szomorú vagyok valami miatt. hogy azokért a dolgokért is hálás tudok lenni, ami fájdalmas, és szomorú is egyben. amikor van valaki, akit szerethettem, de mégis el kell válnunk, és annyira, de annyira rossz. de a furcsa benne az, hogy amikor rá gondolok, mégis hálás vagyok az életnek, hogy találkozhattam vele, és érezhettem azt, amit éreztem, még ha csak rövid ideig is. 
nehéz elfogadnom, hogy elmúlt, de tudom, hogy rengeteget adott, és érzem, hogy gondol rám. 

érzem.