...fodor van a szoknyámon. Azt gondoltam, férjhez megyek a nyáron. De a nyáron semmi se lett belőle, tizenkettőt levágatok belőle.
Annyi gondolat kavarog a fejemben folyamatosan, hogy alig tudom kiválogatni belőle azt, aminek van értelme.
Két magányos embert látok, akik valahogy, valamiért elvesztették a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik valamikor voltak. És ott egy gyerek is. Aki biztosan tudja, érzi mi történik körülötte. Mert nem kell, hogy hangos szó legyen, vagy veszekedés, van, hogy a lelkek egyszerűen csak elmagányosodnak. És egy idő után már azt érzik, hogy nincs visszaút. És a gyengeségük, a fáradtságuk miatt egyszerűen meg sem próbálják. Hanem csak élnek így, miközben tudják, hogy élhetnék az életüket másképp is, boldogabban, de már nem tesznek érte semmit. Mert nem tudják, hogy mit tehetnének. Szomorú volt látnom őket, mert ezt a két embert én nem ismerem. Nem így ismerem. Oda kell figyelni egymásra! Egyszerűen muszáj!!!! Mert két ember boldogsága olyan könnyen elillan, ha nem táplálják az egymás iránt érzett szeretettel nap mint nap. Vannak nagyon fájdalmas dolgok, amiket ki kell mondani ahhoz, hogy valami történjen végre. És én bízom benne, hogy a késztetésnek, amit éreztem, meg lesz a foganatja. Hogy történni fog valami, ami kibillenti őket abból, amiben vannak. Hogy tudnak változtatni. Még ha csak lassan is, de elindulnak egymás felé, hogy aztán újra haladhassanak a közös útjukon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése